Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Egy lélek állt...

2012.01.31

Reményik Sándor: Egy lélek állt...

 

Egy lélek állt az Isten közelébe.
S az örök napsugárban reszketett.
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!'

Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e szines porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng,
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem,
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom busan és reménytelen
Az angyalokat testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus inget,

A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér.
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, mely megrozsdásodik,
S ampolnába,mely romlandó cserép?"

És szólt az Isten szigoruan: "Elég!
A törvény ellen nincs lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán Te légy kivétel?
Mint a fiókát az Atyamadár,
Kivetlek: Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket."

Az ige alatt meggörnyed a lélek.
Szomoruan indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó, Uram,
Egy vágya, egy utolsó volna még:
Egy angyalt, testvér lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalent
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot"
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."