Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Egypercesek 4.

2011.04.02

A mester kezében


Egy kanna megkevert festék használatra készen állt a padlón. A festék beszélni kezdett:
- Most kifestem szépen a lakást és gyönyörű lesz.
Erre az asztalon heverő ecset is megszólalt:
- Tulajdonképpen a lakást én festem ki, nélkülem mit sem csinálhatsz.
A létra sem maradt csendben:
- Ugyan, mire mentek nélkülem - jegyezte meg önhitten.
A szobába lépő festő hallva a társalgást, magában ezt gondolta:
- Úgy látom jobban teszem, ha egy szabadnapot csinálok magamnak. Majd meglátjuk mi történik.
Kiderült, hogy a festék, az ecset és a létra semmire sem mehet a festő nélkül. Vele azonban az egész lakást széppé tehetik. Ma a legnagyobb probléma az egyházakban és gyülekezetekben, hogy - festékként, ecsetként és létraként, - a Mester nélkül végzik munkájukat. Amíg ezen a területen nem történik változás, addig az ébredés csupán elérhetetlen álom marad. Ha azonban készek vagyunk a mester kezében eszközökké lenni, akkor elkezdődik az Istentől jövő csoda. 

 

Hogy beszélgethessünk
Mt 13:12

A nagy kertben kis ház állott. A vak ember otthona. Minden
szabad percét kinn töltötte, gondozta a virágait, nyeste a fákat, locsolta a füvet. Volt is foganatja. Csodálatos színekben
pompázott a kert, virágillat lebegett felette.
Nem lehetett elmenni a ház előtt anélkül. Hogy ne
álmélkodott volna az ember.
- Mondja, ha meg nem sérteném – kérdezte egy járókelő megpillantva a virágok közt gyomláló öreget -, miért fárad
- ennyit, csodálatos a kertje, de hát ugye, Maga sajnos nem lát, sohasem gyönyörködhet ebben a pompában?!
A kertészkedő házigazda elmosolyodott:
- Négy oka is van ennek:
- először az, hogy szeretem a kerti munkát.
- Másodszor, mert csodálatos élmény megérinteni a virág
szirmokat.
Harmadszor: élvezem ezeknek illatát.
A negyedik
ok pedig Maga!
- Én? De hiszen nem is ismerjük egymást! – csodálkozott a járókelő.
- Nem, de mindig számítottam rá, hogy egyszer majd erre jár, és
ha a virágaimat meglátja, megáll majd, és beszédbe elegyedünk!
 

 

Az imádkozás a foglalkozása


William Careyt valamikor dorgálták azért, mert szerintük túl sok időt fordított az imádkozásra, és elhanyagolta foglalkozását ( cipőfoltozó mester volt ). Azt válaszolta, hogy a könyörgés, a hálaadás és a közbenjárás sokkal fontosabb az életében, mint az, hogy kincseket gyűjtsön a földön. " Az imádkozás az én valódi foglalkozásom!" - mondta. " A cipőfoltozás mellékes; csak abban segít, hogy kifizessem a költségeket."
 

 

Aki úgy él, ahogy tanít


Egy misszionárius hindu nők csoportja előtt beszélt, és meglepődve látta, hogy egyikük felkel és távozik. Hamarosan visszatért azonban, és még figyelmesebben hallgatott, mint azelőtt.
- Miért távoztál beszédem közepén? - kérdezte a misszionárius.
- Annyira érdekeltek azok a csodák, amikről beszéltél, hogy elmentem, és megkérdeztem a szolgádtól, hogy úgy is élsz-e, ahogy tanítasz. Azt mondta, hogy igen, ezért visszatértem, hogy még többet halljak Jézusról - felelte az asszony.
 

 

A döntő bizonyíték


Egy ember ismerőseinek fát adott el, de bizalmukkal visszaélve a hasábokat a megkívánt méretnél néhány centiméterrel rövidebbre szabta. Ezért őt a falu népe hitvány embernek tartotta. Egy napon az a hír terjedt el róla, hogy megtért. Mindenki kétkedéssel fogadta a hírt. A fűszeres boltban csevegő társaság egyöntetű véleménye szerint is messze volt az- az ember a megtérés lehetőségétől. A társaság egy tagja közben kiosont, de nemsokára rohanva jött vissza s lelkendezve kiáltotta: - Igaz a hír az- az ember valóban megtért! Látva a kételkedő és kíváncsi arcokat, nyomatékos hangon mondta: - Elmentem s lemértem a legutóbb vágott hasábokat. Minden darab jó méret. Ez meggyőzte a jelenlevőket.
 

 

Ne csüggedj el!


Két béka esti sétára indult. A sötétben, egy pinceablakon át, egy tejfeles köcsögbe estek. Az egyik kétségbeesett, feladott minden reményt, és a tejfelbe fulladt. A másik derűlátó volt. Nem adta meg magát. Kézzel-lábbal tiltakozva addig evickélt, amíg a tejfelt vajjá verte és kimászott.